Don Cupitt - Eltűnt istenek nyomában

Világhírű tudósok elmélkednek a történelem, filozófia, technika, politika és a művészet legfontosabb kérdéseiről, melyek alapvetően befolyásolhatják az emberiség jelenét és XXI. századi jövőjét. A sorozat célja, hogy az olvasót beavassa és bevonja a szellemi és kulturális élet legizgalmasabb vitáiba.
Don Cupitt
eltűnt istenek nyomában
A VALLÁSOSSÁG JÖVŐJE

Az új technológiák megváltoztatják a térről, az időről, a társadalmi rendről, erkölcsről
és a természetfeletti világról alkotott fogalmakat. Ha meghalt az Isten, miben hisznek majd
a XXI. században?

Don Cupitt Cambridge-i filozófiaprofesszor szerint a XX. század végének embere nagyszabású történelmi folyamat szemlélője és résztvevője, egy 5000-8000 éves kulturális rend éli utolsó pillanatait. „A vallásos hit ma már egyfajta »túlélőkészlet« - a művészet sajátos formája, mely gazdagabbá teszi életünket", s a jövő a hagyományos vallások helyett inkább lehetséges életstílusok és tudatformák sokféleségét kínálja.

BEVEZETÉS

     Könyvemben a vallási tudat történetével és jövőjével foglalkozom. Választ akarok adni arra a nagyszabású kulturális folyamatra, amely döntően befolyásolta az életemet - és talán olvasóimét is -, a második világháború óta ugyanis forradalmian megváltozott az emberek gondolkodásmódja, és összeomlott az a fajta vallási tudat, amely akkoriban kialakult.

     1952-ben kezdtem természettudományokat hallgatni a Cambridge-i egyetemen. Hetek sem teltek belé, és megtértem, majd hét év múltán az anglikán egyház papjává szenteltek.

     Az ötvenes évekre, nem is alaptalanul, úgy emlékszünk viszsza, hogy ekkor élte végóráit az őszintén hívő, magabiztos vallásosság és nemzeti tudat. Ennek egyik oka az volt, hogy a háború után beszűkültek a választási lehetőségek. A felnövekvő fiatalok vagy keresztényekké, vagy humanistákká válhattak. Hitler és Sztálin után szóba sem jöhetett az ateista humanizmus felújítása, és merőben lélektelenné vált az a haszonelvű humanizmus is, amely töviről hegyire meg akarta tervezni a társadalom életét. A britek ekkor felnövő nemzedéke magától értetődően volt liberális tory párti és anglikán, ahogy más európai népek magától értetődően szavaztak kereszténydemokrata kormányokra, az Egyesült Államok pedig az Eisenhower-korszak nyarában sütkérezett.

     A vallásosság számára ekkoriban olyan intellektuális áramlatok jelentették a legnagyobb kihívást, amelyek Freud, Sartre, Russell és Ayer nevével fémjelezhetők. Hallottunk és sokat vitatkoztunk a verifikációs elvről, amely kimondta, hogy a hitnek csak akkor van értelme, ha a tapasztalás is visszaigazolja. De fittyet hánytunk a dologra, mert vallásosságunk eléggé eleven volt. Isten, a kegyelem, az örök élet vagy a halhatatlan lélek kétségbevonhatatlan valóság volt számunkra. A ráismerés örömével olvastuk a misztikusok, kivált a 14. századi misztikusok írásait. Hisz mi magunk is így éreztünk.

     Közben azonban már javában érlelődtek azok a forradalmi változások, amelyek mindezt kifordították sarkaiból. Az első ezek közül az olcsó tömeges utazások kialakulása, s ennek révén a tömeges gazdasági bevándorlás volt. Amint a politikusok felszámolták a gyarmati rendszert, Európa - a munkaerőhiány miatt- nagyszámú vándormunkást szívott be a Karib-tenger térségéből, Afrikából és Ázsiából. A nyugat-európai országok mind több etnikumot és vallást integráltak magukba, és hirtelen felfigyeltünk a vallás, valamint a nyelv és a kulturális identitás mély összefonódására. Ténylegesen egykultúrájú államok ma már ritkaságszámba mennek. A többkultúrájú államokban pedig nem éppen béketeremtő erő a sokféle vallás. Ellenkezőleg: mindennapi tapasztalat, hogy a világ legtöbb háborúsága ma polgárháborús jellegű, és a legtöbb konfliktusban bizony jókora szerepük van a vallási különbségeknek.

     A második változás a tömegfogyasztás kialakulása volt, amelyet a média és a rejtélyesen működő divatipar irányított. Az ötvenes évek végén az intellektuális érdeklődés (mint például Roland Barthes Mitológiák gyűjtőnevű cikksorozata) mindinkább a nyelvhasználat, a kommunikáció, a kifejezésmód, a csomagolás, a jelzésrendszer, a stílus, a külső megjelenés és a szimbolikus interakciók felé terelődött. Különös: a hagyományos vallásosságban az „identitás" mindig valami szellemi azonosságot jelentett - most mindinkább átváltozott afféle fizikai azonossággá, amely nem lényegi, csak jelképes. Maga a valóság is olyanná lett, mintha pusztán a jelek kavargásából nyerné el körvonalait. Elmosódott a határvonal a cselekvés és leírása, a valóság és a fikció között, s az ima helyét a média mindennapos befogadása foglalta el az emberek életében.

     Visszatekintve kicsit furcsának találom, hogy kamaszkoromban hosszú hetek teltek el anélkül, hagy bármilyen kapcsolatom lett volna a médiával. Sokan úgy álltak napi kapcsolatban Istennel és Isten szellemiségével, ahogy ma érintkezünk - a médián keresztül - a korszellemmel. John Updike és Umberto Eco írásai azt sugallták, hagy a médiától átitatott modern kultúra lényegében visszatérés a középkorhoz: egykor az Egyház plántált egy elképzelt világot az emberek agyába, most pedig a média teszi ezt szentjeikkel, a hírességekkel.

     A harmadik változás a tudományos és műszaki fejlődés felgyorsulása volt a fizikai kozmológiában, a molekuláris biológiában, a számítástechnikában, a rakétaiparban, az űrkutatásban, az orvostudományban és a kiegészítő szakmákban. Harminc-negyven évvel később már elmondhatjuk, hogy akkoriban kezdett kialakulni az egész világra kiterjedő technikai civilizáció, melynek horizontján a vallás egyre inkább afféle zavaró, ódon maradványnak tűnik, a maga helyi és tradicionális szimbolikájával, törvényeivel, támadóan hangoztatott etnikai különbözőségeivel, miközben mindezt elnyeléssel fenyegeti az új globális kultúra személytelensége. A vallás mindenütt védekezésre kényszerül, vesztésre álló utóvédharcot folytat.

     Ma már nyilvánvaló: az ötvenes évek vallásos neokonzervativizmusa nem lehetett több puszta közjátéknál; a hatvanas évekre semmi sem maradt belőle. Az ember nem érti, hogy a nem is olyan régen még oly valóságosnak tudott Isten és a hozzá fűződő, szinte köldökzsinórszerű kapcsolat hogyan illanhatott el mindenestül?

     Ez nemcsak a keresztények problémája. A felhőkarcolóktól zsúfolt dél- és kelet-ázsiai metropolisokban szédítő ütemben illannak el a tradíciók, egyetlen emberöltőn belül, és ráadásul az ellenszegülés vagy a sajnálkozás legcsekélyebb jele nélkül. Az emberiség történetében valószínűleg ez a legsúlyosabb és legrohamosabb kulturális átalakulás.

     Az új, globális technikai kultúra igencsak naturalisztikus észjárással jár együtt. A világ puszta kommunikációs hálózattá változott. Minden nyílt, nyilvános, hozzáférhető, és minden ugyanazon a szinten zajlik. Semmi sem mély, és semmit sem lehet sokáig eltitkolni. Nincs többé biztos magánélet még a lélekben sem, hát még egyebütt: a jelek világa folytonosan áramló massza, amelyen nem lehet kívül maradni, sem elrejtőzni előle.

     Mégis sokan bizonygatják, hogy meg lehet valamit őrizni a hagyományos hitekből és értékekből, e furcsa, új viszonyok közepette is. A vallás fennmaradhat 1. értékek rendszereként, 2. a magánélet birodalmában, 3. az egyéni tudatban vagy pedig, utolsó mentsvárként, 4. ellenkultúra formájában.

     Ami közös e négy lehetőségben: egyként azt sugallják, hogy lehetséges az élet egyes területeit elhatárolni és sértetlenségüket megőrizni a posztmodern korszak romboló hatásai elől, legalább egyetlen világos vonalat meg lehet húzni a valóságos és a kívánt világ, vagy talán a nyilvánosság és a magánélet, esetleg az objektivitás és a szubjektivitás, vagy az uralkodó kultúra és az ellenkultúra között. Csakhogy a posztmodernizmus mint kulturális állapot épp e különbségtételek eltörlésével jött létre. A nyilvánosság a maga információtengerével mindent betölt, és sehol nincs vége; minden mozgásban van, és egymásba olvad; mindent magába kebelez: az értékeket és a magánéletet éppúgy, mint a személyiséget és az ellenkultúrát. Egyszerűen lehetetlen elkülöníteni akár csak egy eszmemorzsát (abszolútumot, bizonyosságot, alaptételt) is úgy, hogy változatlan maradhasson. Éppen ellenkezőleg: a vallási ezoterizmus hosszú története is tanúsítja, hogy a megkérdőjelezetlen, a nyilvánosságtól elzárt eszmék és igazságok hamar együgyű badarságokká züllenek. Ahhoz, hogy egy nyelv értelmes maradhasson, szükséges, hogy szabadon lehessen használni.

     A négy felsorolt lehetőség közül az elsőt, hogy ti. a vallás fennmaradhat mint értékek rendszere, különösen azok a jobboldali politikusok szokták hangoztatni, akik - gazdaságilag liberális felfogásúak lévén - a leghangosabb szószólói a szabadpiacnak és a csereforgalmi korlátok eltörlésének. Nem akarván abba a hírbe kerülni, hogy nyíltan kockára teszik erkölcsi és vallási értékeinket, amikor a világpiacra dobják őket, mint a gazdasági értékeket, megkísérlik egybeötvözni a szélsőséges gazdasági liberalizmust a társadalmi és morális konzervativizmussal. A gazdasági értékek csakis a szabadpiacon alakulnak ki, de a morális értékek, úgymond, mások, azokat a tradíciókból következően egyszerűen el kell fogadni, és nem szabad változtatni rajtuk. Az Egyesült Államokban így beszélnek a családi értékekről vagy az amerikai életformáról, Szingapúrban az ázsiai, Nagy-Britanniában pedig a viktoriánus értékekről, ám ez a beszéd a legkevésbé sem változtat a szóban forgó értékek sorsán. Az erkölcs értékei élő értékek, és mindennapos nyilvános életünkben éppúgy emelkednek vagy süllyednek, mint a gazdaságiak. A jobboldali politikusok bizony hadilábon állnak a logikával, ha nem ismerik el, hogy napjainkban minden, csakugyan minden bekerült a globális piacra: nem csupán a pénz meg az árak, hanem a nyelvi fogalmak, a vallási igazságok meg az erkölcsi és esztétikai értékek is.

     A második lehetőség, hogy ti. a vallásosság fennmaradhat a magánszférában, a családi otthonokban, a legkönnyebben talán az ortodox zsidó vallás hosszas túlélésével támasztható alá. Mégsem bízhatunk túlságosan e példa bizonyító erejében, egyrészt mert a hosszú évszázadok során, amíg ki voltak zárva a keresztény közéletből, a zsidók maguk ismerték fel, hogy tradícióikat nyelvük megőrzésével: sok olvasással, beszéddel, okoskodással tarthatják életben; másrészt pedig a posztmodern viszonyok még keményebb szorítására ma már az ortodox zsidók is elismerik, hogy az asszimiláció éppúgy elnyeléssel fenyegeti őket, mint a többi vallási csoportot. Ma már nem elégségesek sajátos tulajdonságaik, amelyek a múltban életben tartották őket.

     A harmadik lehetőség, hogy ti. a vallásosság személyes hit formájában, az egyéni tudat szintjén bízvást fennmaradhat, kivált Luthertől, Kierkegaard-tól és olyan keresztény egzisztencialistáktól származik, akik, mint például Rudolf Bultmann, megkísérelték demitologizálni a Szentírást. Luther megkülönböztette a hitet, amit hiszünk (fides quae creditur), attól a másik hittől, amely által hiszünk (fides qua creditur). E gondolatot metsző világossággal továbbfejlesztve, Kierkegaard azt írta, hogy a hit „tárgyát" teljességgel át lehet vezetni a módba, „ahogyan" hiszünk (lásd például az 1846-ban született Lezáró tudománytalan utóirat utolsó lapjait). Ha tisztába jövünk azzal, hogy mit is jelent kereszténynek lenni, mind az egyéni tudat, mind az életvezetés tekintetében, akkor fölösleges számba venni az elhitt dolgok objektív mineműségét, mert az mellékessé válik.

     Hasonlóan demitologizálta Rudolf Bultmann a keresztény Szentírást a keresztény egzisztencia egy formájává. 1980-84ben magam is közreadtam egy bizonyos „keresztény non-realizmust",ami csupán a kierkegaard-i gondolat egyik változata. Doktrínám szerint a vallásos elképzeléseket nem úgy kell érteni, mint természetfölötti tényállításokat, hanem mint egy életformát meghatározó állításokat, mert ez az igazi funkciójuk. Ez két problémát vetett fel: az egyik, hogy elfogadása még a világi ember számára is nehéz, egyházi vezetőnek egyenesen lehetetlen; másrészt pedig 1984-85 táján rájöttem, hogy az emberi személyiség már képtelen a doktrínából fakadó terheket magára venni. Gondolkodásunk mindenestül a nyelv függvénye. A szavak azonban a mindennapi élet meg a nyilvánosság sürgés-forgásában kapnak jelentést. Vagyis korántsem az emberek legbelsőbb gondolatvilága a dolgok forrásvidéke, ahonnan bármi is elindul. Egyáltalán nem elsődleges vagy végleges az, ami a fejünkben körvonalazódik, és nem is választható el a külvilágtól: az egyén gondolatai az általános kulturális információfolyam elemeinek helyi és messzemenően esetleges, másodlagos megvalósulásai. Mindnyájan sokkal könnyebbek vagyunk, mint azt hinni tanultuk. Egy nemzedékkel ezelőtt a személyiség még megvalósítandó feladat és mély ontológiai szorongás tárgya volt. Manapság meg kell tanulnunk találomra, felszínesen és gondtalanul élni.

     A negyedik lehetőség, hogy ti. a vallás és az örök értékek valamiféle ellenkultúra formájában maradhatnak fenn, mélyen összefügg a különféle New Age-k kultuszokkal és fundamentalizmusokkal, valamint a karizmatikus kereszténység és más mozgalmak eszméivel, amely mozgalmak megpróbálnak fellázadni az ellen és kiszakadni mindabból, amivé a Nyugat kultúrája változott. Mondanom sem kell, hogy kudarcra vannak ítélve, akár kaliforniai próféták, akár pápák, akár ajatollahok vezetik őket. A kultúra, ma legalábbis így látjuk, mozgásban levő jelek rendszere és hozzájuk kapcsolt szimbolikus fogalmak világa, amelyben mindnyájan élünk; mindent betöltő, biztos pont nélkül kavargó kontinuum. Aki fellép ellene, az is ennek a szókincsét kénytelen használni, ezért részévé válik, és az bekebelezi őt. Nem lehet kiszakadni. Nincs hová. A rendszer elleni tiltakozás is a rendszerhez tartozik.

     Az utolsó természetfölötti illúzió éppen az, hogy üdvözülhetünk, ha visszahúzódunk egy gondosan elkerített, kiváltságos világba: afféle személyes szellemiségbe, helyi nyelvhasználatba, etnikai csoportba vagy tradicionális bizonyosságba. Az ilyen visszahúzódás felettébb gyakori volt a múltban, ma azonban igen kártékony következményekkel fenyeget. A kulturális, nemzeti vagy vallási identitások a különbözőségre szoktak épülni: felosztanak és kirekesztenek. Minden mi úgy definiálta magát, mint ami nem ők Philadelphiának mindig szilárd elvi alapja volt az idegengyűlölet; minden csoportdefiníció azon alapult, hogy miben különböznek a másiktól: zsidók a nem zsidóktól, keresztények a zsidóktól, mohamedánok a keresztényektől. Ennek aztán az lett a hosszú távú következménye, hogy minél világosabban határozta meg magát egy-egy emberi közösség, annál inkább fenyegetve érezte magát holmi ellenségektől. Ösztönösen és kötelességszerűen a maga körein belül maradt. És körülbelül Hegel óta a csoportérzületek és a csoportidentitások minden egyes kinyilvánítása együtt járt a kívülállók iránti ellenséges érzelmek felfokozódásával. Minél azonosabb vagy önmagaddal, annál etnocentrikusabbá, annál idegengyűlölőbbé válsz. Minél ortodoxabb vagy, annál könnyebben esel az áldozat pszichózisába.

     E veszély elkerülése érdekében ki fogom fejteni, hogy ha már nem tudjuk rávenni a posztmodern viszonyokat, hogy közeledjenek hozzánk, közeledjünk mi magunk hozzájuk? Jelentősen újra fogom definiálni e könyv lapjain a vallásosságot, aminek - keresztény terminológiával élve - az lesz az eredménye, hogy közelebb kerül a vallás a királysághoz, mint az egyházhoz, közelebb a hegyi beszédhez, mint bármilyen ortodox teológiához, és időtávját is kurtábbra veszem. Az 1960-as évek világi teológiáitól eltérően „esztétizálom" majd a vallást abban az értelemben, hogy a vallásos életet a művészi gyakorlat és a szimbolikus önkifejezés szemszögéből próbálom újrafogalmazni. Ki fog derülni, hogy a vallásos élet önkifejező, világépítő tevékenység, amelynek során közelebb kerülhetünk egymáshoz, és eljuthatunk bizonyos e világi vagy visszamenőleges hatályú boldogság állapotába.

     Mindeközben a lexikonok a vallást ma is természetfölötti elképzelések rendszereként definiálják. Olvasóim talán a szememre vetik, hogy a történelem során szinte az egész emberiség egyfajta mágikus-vallásos módon gondolkodott és látta maga körül a világot. Seregnyi láthatatlan, természetfölötti, mennybéli vagy pokolbéli lényben és hatalmasságban hittünk, nem is szólva az istenekről és szellemekről, meg a halottak visszatérő lelkéről. Ha most egyszerűen elvetem mindezt, de mégis megtartom a vallás szót, aligha fogom győzni magyarázkodással. Miért éppen ezt az ösvényt jártuk be? Mi szükség volt évezredek természetfölötti hiteire, mitikus gondolataira, ha most néhány egyszerű és kézenfekvő igazsággal akarjuk beérni? Miért járt be az emberi faj ilyen bizarr, kacskaringós utat fejlődése során?

     Éppen ez a kérdés szabja meg tennivalóinkat. Vallástörténetünk olyan filozófiáját kell kidolgoznunk, amelynek segítségével szembenézhetünk tulajdon múltunkkal, és kibontakozhatunk fojtogató szorításából. Kivált a következőket kell megértenünk:

     Először is azt, hogy miért léptek színre az istenek. Miért látta maga körül minden embercsoport a természetfölötti erők, szellemek, istenségek láthatatlan birodalmát? Mi értelme volt, hogy így képzelték? Hiba volna mindezt puszta tévedések vagy babonaságok számlájára írni. (Amint Wittgenstein horkant fel egyszer másvalamiről szólva: „Ekkorát nem lehet tévedni.") Az eddigieknél jobb magyarázatokra van szükség arról, hogy mit is tanítottak nekünk az istenek, és hogy miért nem tudtuk mindezt más módon megtanulni.

     Másodszor, az istenek alkonyáról is újfajta elméletet kell kidolgoznunk. Ha, mint azt kifejtem, csakugyan az istenektől kaptuk minden elgondolásunkat a világ rendjére, a világmindenségre, a birodalmakra és az uralkodásra, a törvényre, a földtulajdonra, az értékekre, a személyiségre, a sorsra és még egy sereg más dologra vonatkozóan, hogyan és miért történhetett, hogy az istenek egyszer csak sztrájkba léptek, és faképnél hagytak bennünket?

     E kérdések megválaszolására a vallásgyakorlás és a vallási képzetek új, nyelvészeti teóriáját fogom közreadni, amely, rövidre fogva, a következőket állítja:

     1. Ahogyan azt a filozófia és a vallás a múltban hirdette, csakugyan létezik egy láthatatlan, értelmes világ - ha úgy tetszik, szellemvilág - körülöttünk és bennünk.

     2. Ez pedig a szavak és más szimbólumok láthatatlan világa. 3. A vallás egész természetfölötti rendje a nyelv világának mitikus reprezentációja.

     4. Vallásának gyakorlása közben a társadalom voltaképpen azt mutatja be s erősíti meg önmaga számára, hogy nyelve milyen változatosan építi saját világát.

     Abban bízom, hogy ha el tudom fogadtatni a múlt vallásainak effajta értelmezését, nyomban mérséklődik majd olvasóim méltatlankodása, amikor a jövő vallásosságáról kezdek beszélni.

     Mint oly sokszor a múltban, ezúttal is sokat köszönhetek barátaim és munkatársaim bíráló, segítő szavainak. Kivált Hugh Rayment-Pickardnak és Linda Allennek; a Basic Books részéről pedig John Donatichnek és Linda Carbonénak.

Cambridge, Anglia, 1996. december

2000. december 17.