„Itt - főleg hogy egész életünk küzdés a homállyal. Mert hisz akár a gyermek mindentől reszket a vaksi Éji sötét idején, akként félünk mi a nappal Fényénél is olyantól, amely nem félnivaló, mint Az, mit a gyermek képzel, s félőn lát a homályban. fon- tos hát, hogy a lélek rémét s elme homályát Nem csak a napsugarak, ragyogó dárdái a napnak [Kergessék, de a természetnek a képe s az ész is]" * Lucretius: A természetről, 2. könyv, 54-60.

    A neuronális ember 1979-ben született egy beszélgetésből, amelyet Jacques-Alain Millerrel és az Ornicar? - azóta már Âne című folyóiratnál dolgozó kollégáival folytattam. E csapongó párbeszéd pszichoanalitikusok és neurobiológusok között minden várakozás ellenére bebizonyította, hogy a résztvevők tudnak beszélgetni, sőt szót is értenek egymással. Gyakran feledésbe merül, hogy Freud eredeti foglalkozása neurobiológus volt 1, csak épp az 1895-ös A pszichoanalízis vázlata óta a pszichoanalízis számos átalakuláson ment keresztül, s ennek következtében eltávolodott biológiai alapjaitól. Vajon az, hogy ismét megindult a párbeszéd a „kemény" tudományokkal, a gondolatok fejlődésének, a gyökerekhez való visszatérésnek, sőt - miért is ne? - valamiféle újrakezdésnek a jele?

    E fent említett találkozó egy másik szempontból is előrelépést jelentett: megmutatta, mekkora távolságot kell leküzdeni ahhoz, hogy az effajta eszmecserék fejlődést hozzanak, s végre kibontakozhasson valamiféle szintézis. Talán elérkezett a pillanat, hogy újraírjuk A pszichoanalízis vázlatát, s lerakjuk az elme modern biológiai elméletének alapjait 2. E könyv nem vállalkozik ekkora feladatra, célja csupán annyi, hogy tájékoztassa az olvasót, s ha lehet, felkeltse érdeklődését az idegrendszert kutató tudományok iránt. Az elmúlt húsz esztendőben ismereteink olyan robbanásszerű hirtelenséggel gyarapodtak e területen, amely jelentőségében csak a fizika századeleji vagy a molekuláris biológia ötvenes évekbeli fejlődéséhez mérhető. A szinapszisnak és funkcióinak felfedezése olyan széleskörű következményekkel járt, mint az atomé vagy a dezoxiribonukleinsavé. Egy új világ tárult fel, s elérkezettnek látszik az idő, hogy e felhalmozódott tudást a szakemberek szűk csoportjánál szélesebb közönség számára is hozzáférhetővé tegyük, s ha lehet, megosszuk velük a lelkesedést, amely e terület kutatóit fűti. Az Ornicar?-os beszélgetés óta szükségét éreztem, hogy összegyűjtsem a legújabb tényeket és dokumentumokat, amelyek e fejlődésről tanúskodnak. Fel sem merült bennem, hogy az idegrendszer mai kutatásairól teljes képet adjak 3 - válogatnom kellett. Minden bizonnyal azzal vádolnak majd, hogy részrehajlóan válogattam. Elfogadom. Mindazonáltal a Collége de France-ban szerzett többesztendőnyi tanítási tapasztalat arról győzött meg, hogy a közönséggel eredményesen kapcsolatot létesíteni csak kisszámú, de egyszerű és hatásos gondolat átadásával lehet. Részrehajlásom tehát a tanítás iránti elkötelezettségemmel magyarázható.

    A humán tudományok divatosak. Sok szó hangzik el, sok írásmű születik úgy a pszichológia, mint a nyelvészet vagy a szociológia területén. Az agyat illetően azonban - néhány kivételtől eltekintve4 - teljes a hallgatás. Nem véletlenül. Ahhoz túl nagy a tét. E szándékos hanyagság azonban egészen újkeletű. Vajon az óvatosság az oka? Talán attól félünk, hogy a lélek vagy a mentális működések magyarázatára tett kísérletek a primitív redukcionizmus csapdájába esnek? Akkor már inkább megfosztjuk a humán tudományokat biológiai gyökereiktől. Mindez azután azzal a nem várt következménnyel jár, hogy bizonyos eredetileg természettudományos alapokon nyugvó diszciplínák, mint például a pszichoanalízis, gyakorlatilag a lélek majdnem teljes autonómiáját hirdetik, s ezáltal kénytelen-kelletlen visszatérnek a test és a lélek hagyományos elkülönítéséhez.

    Az idegrendszer kutatásának fejlődése a történelem folyamán mindvégig a konzervatívok, és a haladó szelleműek részéről egyaránt makacs ideológiai akadályokba, zsigeri félelmekbe ütközött. Minden olyan kutatás, amely akár közvetlenül, akár közvetve a lélek halhatatlanságát érinti, veszélyezteti a hitet, s máglyára ítéltetett. A biológiai felfedezések társadalmi kihatásaitól is tartunk, hiszen e felfedezések, ha visszaélnek velük, könnyen válnak az elnyomás fegyverévé. Ilyen körülmények között óvatosabbnak tűnik megszüntetni a társadalom és az agy közötti szoros kapcsolatokat. Ahelyett, hogy szembenéznénk a problémával, ismételten csak misztifikáljuk e veszélyes szervet. Szabadítsunk meg hát az agytól mindent, ami társadalmi!

    A „Humán tudományok" jelzetű polc jeles olvasmányai gyakran magánéleti kérdéseket feszegetnek, a politikai elkötelezettségtől a nemi életen át a gyermeknevelésig. Viszont az e kérdések mögött meghúzódó „belső" mechanizmusok kutatása már sokkal kevésbé érdekes. Rövid időn belül nem vezet el a helyes viselkedés szabályaihoz, nem tárja fel a boldogság titkát, nem jósolja meg a jövőt 5.

    Annak, aki egy másik bolygóról szemléli, az emberi viselkedés igencsak meglepőnek tűnik. Az ember azon ritka állatfajok közé tartozik, amelyek szándékosan pusztítják el társaikat. Sőt mi több, az egyéni bűnt elítéli, de ünnepli azokat, akik népirtásokat vezetnek vagy gyilkos fegyvereket találnak fel. Ez az értelmetlen abszurditás az emberiség egész történelmét végigkíséri, a kőbalta feltalálásától egészen a termonukleáris bombák kidolgozásáig, s még a legengedékenyebb vallásnak és filozófiának is ellenáll. Ahogy A. Koestler (1967) fogalmaz, jó „erősen bele van vésve" az ember agyába. De szintén az ember az, aki elkészítette a Sixtusi Kápolna freskóit, megkomponálta a Tavaszi Áldozatot, és felfedezte az atomot. „Miféle szörnylény hát az ember? Micsoda eddig nem volt teremtmény, szörnyeteg, zűrzavar, micsoda ellentmondás, a természet milyen csodája?6 „Mi van hát ennek a Homo-nak a fejében, aki öntelt módon a sapiens jelzővel illeti magát?

Párizs, 1982. november 22

2001 augusztus 15.