Filozófus vagyok, nem tudós, és mi, filozófusok jobban tudunk kérdezni, mint válaszolni. Ezzel persze semmi rosszat nem mondtam magamról és szakmámról, mégha első látásra így tűnne is. Hogy jobb kérdéseket találjunk, szakítsunk a régi beidegződésekkel és kérdezési tradíciókkal, mindez rendkívül bonyolult része a magunk és a világ megértésére irányuló nagyszabású emberi vállalkozásnak. A filozófusok igen alapvető módon járulhatnak hozzá ezekhez a vizsgálódásokhoz, ha kiaknázzák a speciálisan csiszolt kérdezéskritikai tehetségüket, ha nyílt elmével fordulnak a dolgok felé, és tartózkodnak attól, hogy a kérdéseket az első, "nyilvánvalónak" látszó elvek alapján mindjárt meg is válaszolják. Sokféleképpen kérdezhetünk arra, hogy micsoda elmék vannak, és az én kérdezési módom is - amit ebben a könyvben kívánok bevezetni - szinte napról napra változik, finomul, tágul, módosul, pontosabbá válik, ahogyan új felfedezésekről, elméletekről, problémákról szerzek tudomást. Olyan alapfeltevés-rendszerrel állok elő, amely egybetartja megközelítési módomat, és szerkezetét stabillá, felismerhetővé teszi, de a tárgyalási mód legizgalmasabb részei a szerkezet változó szélein vannak, ahol az akció történik. E könyv legfőbb célja, hogy bemutassa azokat a kérdéseket, amelyeket éppen most teszek fel - s közülük nyilván lesz olyan, amely nem vezet sehová, úgyhogy légy résen, olvasó! Kérdezési módom termékenysége azonban egészen jó1 végigkövethető az évek során, ahogyan újra és újra meglehetősen zökkenőmentesen képes volt magába foglalni az új felfedezéseket, amelyek némelyikét korábbi kérdéseim provokálták. Más filozófusok másfajta kérdezési módokkal próbálkoztak megközelíteni, hogy micsoda elmék vannak, de a legnépszerűbb kérdezési módok, kezdeti vonzerejük ellenére, önellentmondásokhoz, zavarhoz vezettek, vagy a misztérium sötét falába ütköztek, amint azt az alábbiakban megmutatom. Bizton ajánlhatom tehát jelenlegi jelöltjeimet a jó kérdések megtisztelő címre.

   Az emberi elme számos különböző szálból szőtt és rengeteg különféle mintázatot magában foglaló, összetett szövet. Alkotóelemeinek némelyike éppoly öreg, mint az élet maga, mások viszont olyan fiatalok, mint a modern technológia. Elménk sok tekintetben ugyanolyan, mint a többi állat elméje, más tekintetben viszont teljesen különböző. Egy evolúciós szempontú vizsgálódás segíthet megmutatni, hogy elménknek ezek az alkotóelemei miként nyerték el mostani alakjukat, de nincs egyetlen olyan vezérfonal sem, amelyet ha időben végigkövetünk a "mikrobáktól az emberig", akkor feltárul előttünk minden egyes új szál szövődésének pillanata. Könyvemben tehát folyton oda-vissza ingázok az egyszerű és bonyolult elmék között, újra és újra visszanyúlok újabb és újabb felvetendő témákhoz, amíg el nem érkezünk valamihez, ami már jó1 felismerhetően az emberi elmére hasonlít. Ekkor még egyszer visszanézünk majd, hogy megvizsgáljuk a talált különbözőségeket és felmérjünk bizonyos következményeket.

   Könyvem korai vázlata alapján tartottam meg az Agnes Cuming-előadásokat a dublini University College-ban, illetve nyilvános előadásaimat mint Erskine-ösztöndíjas az újzélandi Christchurchben a Canterbury Universityn 1995 májusában és júniusában. Szeretném kifejezni köszönetemet ezen intézmények tantestületének és diákjainak, a velük folytatott alkotó beszélgetéseim segítettek elkészíteni a végleges változatot, amely úgyszólván felismerhetetlenül különbözik az eredetitől, és (remélem) jobb annál. Úgyszintén köszönet illeti Marc Hausert, Alva Noé-t, Wei Cuit, Shannon Densmore-t, Tom Schumant, Pascal Buckleyt, Jerry Lyonst, Sara Lippincottot és diákjaimat a Tufts University "Nyelv és elme" kurzusán, akik elolvasták és alaposan megbírálták az utolsó előtti változatot.